A szavak ereje, avagy a provokatív kommunikáció az új marketingben

A lelki segítői csoportomban szóba került a provokáció, mint hogy időnként a finomkodás helyett egyenesen kell valamit kimondanunk. Mert látjuk, hogy az használhat, az adhat lökést, kimozdulást. 

Ennek kapcsán elgondolkodtam arról, hogy vajon miért is kommunikálunk. (Épp ideje…)
Mi ennek az egésznek a célja, értelme? És hol van a helye, van-e egyáltalán helye a provokatív módnak az új marketingben és a tiszta kommunikációban.

Hatni vagy nem hatni?

Magam úgy vagyok, hogy a kommunikáció – és ez alatt a legtágabb tevékenységet értem, a szavakat épp úgy, mint a mindenféle más formát, benne a metakommunikációt és a művészeti kifejezést épp úgy, mint egy baráti beszélgetést vagy egy előadást- számomra a megmutatás, a kifejezés eszköze.
A gondolataim, érzelmeim, világlátásom látható-hallható formába öntése.
Számomra ilyen módon a kommunikációnak nem célja, hanem következménye a hatás. 

Korunk jellemző kommunikációja azonban épp fordítva működik: van egy szándékom, hogy hatni akarok és ennek megfelelően igyekszem felépíteni és kommunikációs formába önteni a kapcsolódó mondandómat. Ez a szemlélet alapjaiban magában hordozza a túlzásokat, a kitűnni vágyásból történő kommunikációt és a provokatív stílust. Hiszen hatást akar elérni. Hogy megnézd, megvedd, kipróbáld, elmenj, igénybe vedd.

Vajon lehet-e bármilyen megnyilvánulásom provokatív, amikor az új marketing szemléletben kommunikálok? Honnan érkezhet egy ilyen fajta impulzus, ha nem abból, hogy hatást akarok kiváltani?

Hosszú ideig úgy voltam ezzel, hogy a düh táplálta bennem ezt a provokatív hevületet. Hogy jól megmondom a magamét, hogy másokat is magam mellé állítsak.

Azután mélyebbre mentem. Provokatív megnyilvánulásaimat a félelem hajtotta. Félteni másokat, hogy nem látják, amit én látok. Márpedig tessék észrevenni!
Volt ebben valami megváltó-szerű indíttatás.

Ma már úgy vagyok a provokatív hangnemmel, hogy igen ritkán használom. Azért, mert ha valaki már elért odáig, hogy meglássa, amit én látok, akkor nem szükséges provokatívnak lennem. Ha viszont még nem érett meg benne a felismerés, akkor ritkán használ a provokáció. Úgysem érti és legfeljebb dühös lesz vagy megsértődik rajta. Mert a provokációban ott van a megosztás: a te és az én világom elválasztódott.

Akkor hát sosem kell provokatív módon kommunikálni? Mindenki haladjon csak szépen a maga útján és majd magától lép előre?

Két ok miatt érzem, hogy nemet kell mondjak erre.

• A provokáció számomra olyasmiféle segítés, mint egy kisebb trauma. Épp csak annyi, hogy kimozdít. Ilyen módon szükség van rá.
  Ám itt felelősségem van abban, hogy hogyan, mikor és kinek fogalmazok provokatív módon. És tisztában vagyok azzal is, hogy a provokáció kockázatos, veszélyes eszköz, fordítva is elsülhet. Ezért azt gondolom, hogy nagyon határozottan szem előtt szükséges tartanom, hogy ne legyen öncélú sem úgy általában a kommunikációm, de különösen ne legyen az, ha valamit élesen fogalmazok.
  Ne akarjak hatni. Ugyanakkor engedjem, hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie. És mindez haladjon át azon a bizonyos szív téren, ahogyan mondani szokás.
  Olyannak mondanám ezt az erőt, mint amilyennek Szent Mihály kardját gondolom: határozottan kiállok, ugyanakkor értékeimben és szeretetemben gyökerezve tartom meg magamat.

• A  provokáció olyan személytől, aki önazonos a kommunikációjában is, rendben lehet az előző ok miatt. Ám az fontosság, hogy mellette ott kell álljon a hitelesség: ha bármit kijelentek, az van, azt én magam éltem és élem. Nincs ellentétben önmagam működésével. Különben nem lesz belőle semmi egyéb, csak okoskodás, felsőbbrendűség kifejezése, megmondás, önös karcosság. Tehát ha a provokatív mód nem egy öncélú, agresszivitásba hajló kommunikáció, hanem hitelességgel párosul és ez ad egy tartást hozzá, akkor szerintem elfér az új marketing eszköztárában is.

Megbontani kereteket, sémákat, mintákat

Életem során sokat tanultam a provokációs módban elkövetett hibáimból. Nem is ment nekem ez igazán. Még nem olyan régen is bántottam meg vele embereket. Amikor kijelentéseket tettem, összehasonlítottam. Van, aki ebben jobban tudja tartani az egyensúlyt. Ez nyilván attól is függ, hogy milyen a személyisége és hol tart a saját útján. Meg talán még attól is, hogy mi a dolga a világban.
Léteznek emberek, akiknek mintha inkább dolguk lenne provokálni, mint másoknak. Magamat is ilyen embernek gondolom. Így hát feladatom van vele, az már biztos.
Azért is gondolom ezt, mert a provokáció szükséges ahhoz, hogy a jelen kereteket meg tudjuk bontani, hogy kiszabadítsuk magunkat és afelé a bizonyos új világ felé haladjunk és segítsünk másokat is haladni. És hát ez az én felismert küldetésem is. Így tehát nincs mese: időként szükséges a szavaknak az erejét ilyenformán is használni.

Mégis, hogyan lehet előremozdítóan és bántás nélkül provokatívnak lenni?

Mostanra érett meg bennem az a felismerés -és köszönet ezért csoportom tagjainak is-, hogy ha a provokatív kommunikáció során megtartom a nyitottságot, azaz közlés és kijelentés helyett az oly szeretett kérdésekhez fordulok, akkor bár kibillentek, elgondolkodtatok, az a bizonyos Mihály kard anélkül fog működni a kezemben, hogy széttörném az emberi kapcsolódást.
Amely kapcsolódás elindítója és egyszersmind a végső célja is a kommunikációnak. 

És amely kapcsolódásokat nincs semmi, sem érdek, sem akarás, sem hatalmi vágy, ami felülírhatná.  Szerintem.

Az írásomhoz felhasznált kép az Izmael című könyv borítójáról származik. Már magát az alaptörténetet tekintve is igazán provokatív és inspiratív írás, sok-sok elgondolkodtató kérdéssel. Szeretettel ajánlom sorstársaimnak.